A The Cambridge History of American Foreign Relations című négykötetes, reprezentatív történeti összefoglaló mű vonatkozó része így jellemzi a II. világháború utáni amerikai külpolitika alakításának egyik legfontosabb szereplőjét, Ronald Reagan elnököt:

Tájékozatlan volt, és nem is tanúsított valami nagy érdeklődést. Az olyan részletek, mint a különböző kormányok politikai irányultsága, untatták és hidegen hagyták. A külpolitikai szakértők magyarázó erőfeszítései gyakran hiábavalónak bizonyultak. […]  Nem ismerte eléggé a kormányzati apparátus működését ahhoz – vagy egyszerűen csak nem tartotta fontosnak azt –, hogy gyakorolja elnöki jogosítványait. […] A tanácsadók elkészítették a forgatókönyvet, amit ő aztán előadott a közönségnek.

A fentiekben megfogalmazott nézetek – miszerint Reagan nem volt több, mint egy közepesen tehetséges színész, aki megfelelő felkészültség és intellektuális kvalitások híján mások által megírt szerep eljátszásával, illetve szövegek elmondásával abszolválta elnöki tevékenységét – mind a mai napig meglehetősen elterjedtnek számítanak. Még Reagan csodálói között is akadnak – pl. Paul Johnson, az ezen a helyen korábban idézett jeles brit történész – akik, más erényei elismerése mellett, „felületesnek”, „műveletlennek” és „intellektuális értelemben lustának” minősítik a volt elnököt.

Vannak azonban ettől eltérő vélemények is. Henry Kissinger – akit, más hibái esetleges felemlegetése mellett, aligha nevezne bárki is műveletlennek vagy nem kielégítő értelmi képességekkel rendelkezőnek; és akit Reagan, elnökké választása előtt, a 70-es években követett „enyhülési” politika főépítészeként gyakran bírált – azzal a váddal kapcsolatban, hogy Reagan a tanácsadói/beszédírói eszköze lett volna, megjegyzi, hogy egyrészt az elnök végül is maga választotta meg munkatársait, másrészt, aki ismerte őt, annak kevés kétsége lehetett afelől, hogy beszédei valóban az ő nézeteit fejezték ki. (Nemrég egy budapesti beszélgetésen Edwin Meese, Reagan egyik legközelebbi munkatársa elmondta, hogy a berlini falnál elhangzott híres Reagan beszéd talán leghíresebb sorát – „Mr. Gorbachev, tear down this wall” – a tanácsadók többször is megpróbálták kihúzni a szövegből, Reagan azonban mindannyiszor visszatette, ragaszkodva hozzá, hogy az övé legyen az „utolsó szó”.)

Az általa nagyra becsült reagani „józan ész” illusztrálására Kissinger diplomáciatörténeti összefoglalójában egy az 1973-as arab-izraeli háború idejéből származó történetet hoz fel, amikor egy háttérbeszélgetésen Reagan azt javasolta, úgy vegyék elejét az Izraelnek szállított amerikai harci gépekkel kapcsolatos arab felháborodásnak, hogy mondják azt: csak az Izrael ellenfelei által saját (erősen eltúlzott) állításaik szerint lelőtt gépeket pótolják. Bár Kissinger is megemlíti Reagan történelmi ismereteinek hiányos voltát, a politika részletkérdései iránti érdektelenségét, külpolitikájának egészét – mely, ne feledjük, jelentős részben a Kissinger által korábban képviselt „realista” geopolitikai megközelítés elutasítására épült – végül úgy minősíti, mint amely nemcsak „rendkívül következetes és jelentős” volt, de „számottevő intellektuális tartással” is rendelkezett.

John Lewis Gaddis, az egyik legtekintélyesebb hidegháborús történész pedig Reagan, mint bevallja, számára is némileg váratlan világpolitikai sikereire reflektálva, arra hívja fel a figyelmet, hogy az összetettség, kifinomultság és árnyaltság, míg esetleg nélkülözhetetlen feltételei az akadémiai értelemben vett, intellektuális vezetésnek, nem mindig szükségesek a politikai vezetéshez – sőt, néha kifejezetten hátráltathatják azt. Politikai vezetők, államférfiak esetében sokszor az egyszerű, de határozott gondolkodás többet ér.

Ami persze nem jelenti, hogy Reagan eredményei mögött egyáltalán ne lett volna gondolkodói-intellektuális teljesítmény. Érdekes belegondolni, hogyan hihetik magukat rendszerint fölöttébb intelligensnek vélő emberek, hogy mindazt, amit Reagan elért (és ez, napjainkra viszonylag széles körben elfogadottá vált vélekedés szerint semmiképpen sem kevés), elérhette egy alapjában véve ostoba és tájékozatlan ember. (Az egyetlen kínálkozó magyarázat, hogy a szabad piacgazdaságon és liberális demokrácián alapuló amerikai gazdasági-politikai berendezkedés olyannyira hatékonyan működik, hogy még viszonylag gyenge képességű vezetőkkel is képes felülkerekedni versenytársain – ezt a nézetet azonban tapasztalatunk szerint Reagan kritikusai meglehetősen ritkán teszik magukévá.)

A logikus válasz persze az, hogy Ronald Reagan nem volt sem ostoba, sem tájékozatlan. A kétkedők meggyőzésére pedig néhány éve már rendelkezésre áll egy szó szerint első kézből származó bizonyíték: Reagan saját maga által, értsd: saját kezűleg írt politikai beszédeinek gyűjteménye (Reagan, in His Own Hand. Szerk.: Kiron K. Skinner, Annelise Anderson, Martin Anderson. Simon and Schuster, 2001.). A 2000-es évek elején megjelent kötet nagy részét Reagan 1976 és 1980 (azaz első elnökjelöltsége és elnökké választása) között, heti többszöri rendszerességgel elmondott rádiós kommentárjai teszik ki. Ezeket az egyenként 5 perces (kb. két gépelt oldalas) szövegeket Reagan munkatársai egybehangzó beszámolója szerint gyakori utazásai során – repülőgépeken, vagy gépkocsik hátsó ülésén ülve, figyelemre méltó szorgalommal, az alatt az idő alatt, amit fáradt kísérői gyakran alvással (vagy, mondjuk, filmnézéssel) töltöttek – írta, klasszikus amerikai sárga vonalas jegyzetfüzetekbe, hogy aztán 10-15-ös csomagokban adja át legépelésre titkárnőjének, aki szerencsére gondosan megőrizte az eredetiket. A könyv szerkesztői a szövegeket Reagan javításaival (néhol sajátos rövidítéseivel, esetenként elírásaival), az eredeti lapok fényképmásolataival közlik, a teljes hitelesség kedvéért.

A könyvben szereplő miniesszék rendkívül változatos, jelentős részben szakpolitikai jellegű témákat érintenek (az adórendszertől a vasút állami támogatásáig, az elektori kollégium tervezett megszüntetésétől a kétnyelvű oktatás kérdéséig, Egyenlítői Guinea és Rhodesia belpolitikájától a Katynról való megemlékezésig) és meglepően széles körű tájékozottságról és olvasottságról tesznek tanúbizonyságot. (A közhiedelemmel ellentétben Reagan gyermekkorától kezdve szenvedélyes olvasó volt – egy másik budapesti beszélgetés alkalmával Lee Edwards, az amerikai konzervatív mozgalom történésze személyes élményként számolt be arról, hogy a későbbi elnök kaliforniai könyvtárában kézbe vehette Hayek klasszikus művének, az Út a szolgasághoz-nak szamárfülesre olvasott, alaposan megjegyzetelt példányát. Az említett hosszú repülőutakon pedig a mindig magánál hordott aktatáskából a sárga jegyzetlapokon kívül kedvenc folyóiratai – többek között a National Review és a Public Interest – példányai is rendszeresen előkerültek. Utóbbiban egyébként olyan nagyhírű társadalomtudósok publikáltak, mint Daniel Bell, Seymour Martin Lipset vagy James Q. Wilson. Reagan elnökként egyik legfontosabb külpolitikai tanácsadóját, Jeane Kirkpatricket egy, a Commentary-ban olvasott cikke alapján kérte fel a feladatra.) Mint David Brooks a New York Times-ban megjelent kritikájában megjegyzi, ezek az írások a szakpolitikai részletek olyan fokú ismeretéről tanúskodnak, ami „őszintén szólva felülmúlja szinte bármelyik ma író publicistáét”. Érvelésében pedig újra és újra felfedezhetjük annak a közmondásos „józan észnek” a megnyilvánulásait, amely már Henry Kissingerre is olyan nagy hatást tett. Ennek alátámasztására három (egy gazdaság-, egy társadalom- és egy külpolitikai) gondolatmenetet szeretnénk röviden felidézni a könyvből.

Az első a kapitalizmus (avagy, a Reagan által preferált kifejezéssel: a szabad piac) a kommunizmus feletti fölényét a telefonhálózat kiépülésének példájával véli bizonyítani: míg az Egyesült Államokban ez jórészt magántársaságok versenye révén valósult meg, addig a szocialista állami tervezés (mint arra néhányan talán még az olvasók közül is emlékezhetnek) ezen a területen (is) látványosan tehetetlennek bizonyult. Pedig ki gondolta volna, hogy egy ilyen léptékű projektet (a telefon eljuttatása minden háztartásba) az államon kívül bárki más képes lenne megvalósítani? Azóta, a mobiltelefonok és az internet térhódításán túl, minderre újabb példákkal is tudnánk szolgálni.

A második az abortusz kérdésére vonatkozik, amit Reagan, sokak által vélt ókonzervativizmusa ellenére meglepően pragmatikus módon közelít meg. Elmondja, hogy sokáig nem volt határozott álláspontja a kérdésben, és azt csak akkor kellett kialakítania, amikor kaliforniai kormányzóként egy erre vonatkozó törvényjavaslat jóváhagyásáról kellett döntenie. Ekkor megpróbálta átgondolni a szóba jöhető orvosi, jogi és vallási érveket, és arra a következtetésre jutott, hogy a felsoroltak egyike sem szolgál megnyugtató megoldással. Végső álláspontját a tulajdonjog szabályozásából vezette le: azt a kérdést tette fel jogi tanácsadóinak, hogy védik-e a törvények a magzat vagyoni természetű jogait – és miután azt a választ kapta, hogy igen, azt a következtetést vonta le, hogy akkor a magzatnak minden bizonnyal az élethez való joggal is rendelkeznie kell.

A harmadik kiemelendő írás Kínáról és Tajvanról szól. Miközben Reagan egyértelműen az utóbbi támogatása mellett kötelezi el magát, arra hívja fel mindazok figyelmét, akik (már akkor is) Kína elképesztő léptékű gazdasági fejlődéséről beszéltek, hogy hasonlítsák azt össze a második világháborúban Japán által katonai felvonulási területként használt, és az amerikaiak által tönkrebombázott Tajvan fejlődésével – ha azt szeretnék megállapítani, hogy vajon a sajátos kínai, vagy az utóbbi által követett „nyugati” típusú fejlődési modell-e az eredményesebb.

Reagan éveken át saját kezűleg írt szövegeit lapozgatva óhatatlanul felmerül az olvasóban a kérdés: napjaink (hazai vagy nemzetközi) politikusai közül vajon hányan lennének képesek hasonló szellemi teljesítmény felmutatására? Az írások legfontosabb tanulsága az, hogy Reagan – szemben a róla általánosan elterjedt vélekedésekkel – nagyon is, sőt: mindenekelőtt az „eszmék” politikusa volt. A politikát az eszmék harcának tekintette, és korának legfontosabb világpolitikai kérdését, a Szovjetunióval való rivalizálást is így: mint versengő politikai filozófiák összecsapását fogta fel. (A legtöbb írás természetesen ezzel foglalkozik – pl. Eugene Rostow Yale jogászprofesszor SALT- szerződésről szóló előadásait nem kevesebb, mint hat kommentárban elemzi – és ezek az írások bizonyítják, hogy a reagani politika alapjai már jóval elnökké választása – és az azt megvalósító tanácsadók, például a később ugyancsak a Reagan adminisztrációban szolgáló Rostow megismerése – előtt készen álltak.) Az írásokon végig átsugárzik szerzőjük rendíthetetlen hite az amerikai – „nyugati” – rendszer és életmód felsőbbrendűségében. Kevés olyan politikus van a történelemben, akinek legfontosabb elképzelései ilyen meggyőzően igazolódtak volna. Ha más nem, ez Reagan legelszántabb kritikusait is gondolkodásra kell, hogy késztesse. Maga Reagan egészen biztosan nem lenne rest, és talán nem is lenne teljesen esélytelen vitába szállni velük.

 

Mándi Tibor az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Politikatudományi Intézetének oktatója.

(Képünkön Reagan a williamsburgi gazdasági csúcson, 1983)