Reagan legtöbbet emlegetett beszéde az 1983. március 8-án az orlandói Sheraton Twin Towers Hotelben, az Evangéliumi Keresztény Nemzeti Társaságok gyűlésén elmondott, gonosz birodalom-beszéd. Majd’ 30 évvel később úgy tűnik, szép volt.

Ronald Reagan már a '76-os kampány előtt Ford és a Rockefeller-republikánusok (a republikánus elit) kihívójaként lépett fel és a hidegháborús amerikai politika megváltoztatását kívánta. Kissingeréket a hideg rázta, mint a liberálisokat is.

Elnökként is nyíltan szembefordult az addigi amerikai külpolitikával, köztudottan meglengette a fegyverkezési verseny újrakezdésének lehetőségét. 1983-ban a feszültség forrása a Pershing-2 cirkálórakéták tervezett telepítése volt Nyugat-Európába, amelyek ellensúlyozták volna a Szovjetunió SS-20 rakétáit. Reagannel új seriff érkezett a városba, aki a Rockefeller-republikánusok megdöbbenésére azt állította, a hidegháborút meg lehet nyerni, és a Szovjetunió nem csupán totalitárius rémálom és a szabadság ellensége — amit addig is hallottak már az amerikaiak —, hanem gonosz, amivel nem lehet együtt élni, és amiben megbízni öngyilkosság.

A rakétatelepítés ellen tiltakozó szovjeteknek Reagan egy zéró megoldást ajánlott fel: eláll a telepítéstől, ha a Szovjetunió leszereli SS-20 rakétáit Európában. A szovjetek erre az egyik kedvenc módszerükkel reagáltak: kivonultak a genfi tárgyalásokról, felfűtötték a nyugati békemozgalmakat és a függetlenített értelmiségieket.

A nukleáris befagyasztást követelő mozgalomba az amerikai egyházak is beszálltak. A Katolikus Püspöki Kar, a protestáns Egyházak Nemzeti Tanács és az Amerikai Zsinagógák Tanácsa is a befagyasztás mellett foglalt állást. A kérdés az volt, hogy a republikánusokat támogató evangéliumi keresztények hogyan foglalnak állást.

A beszéd előkészítésének feladatát az akkor 34 éves, katolikus Pulitzer-díjas A. R. Dolan kapta. A külügyet és a nagyokat nem igazán érdekelte a lesajnált evangéliumi keresztényeknek mondandó beszéd. Valami polgári körös generálszósz éppen elegendő ide – gondolhatták.

Dolan írta az egy évvel korábban a brit Alsóházban elmondott hasonló tartalmú, de nem ekkora figyelmet kapó westminsteri beszédet, amely szándékosan Churchill fultoni beszédére rímelt. Abban már a gonosz fókuszának nevezte a Szovjetuniót. Az orlandói beszéd azonban tartalmazott olyan elemeket is, amiket egy évvel korábban még kihagytak a westminsteriből. Akkor az óvatos diplomácia kihúzta az élesebb elemeket, így a gonosz megemlítéseit is. Végül csak kérdés formában maradt benne a „totalitárius gonosz” említése. Az 1982-es beszédvázlat pár kihúzott részlete bekerült az orlandói beszédbe, mint például az, hogy „a kommunizmus az emberiség történetének egy másik szomorú, bizarr fejezete, amely utolsó lapjai most íródnak”.

Az orlandói beszéd vázlatát a szokásos rendben megküldték a Külügynek is, de azokat valószínűleg nem érdekelte a szöveg az abortusszal és hasonló ügyekkel kezdődő bevezetése miatt. Így nem emeltek vétót. A vázlatot látta Sven F. Kraemer, a Nemzetbiztonsági Tanács tagja, aki csak kisebb módosításokat tanácsolt, többet közt Szolzsenyicin említését, aki talán először írta le a Szovjetuniót a „gonosz világ koncentrációjaként”.

A beszéd írói azonban a beszéd elhangzása előtt három nappal lebuktak: a pragmatikusok kiszúrták a lényeget. David Gergen és mások kérték, hogy legyen kevésbé karcos hangvételű. A gonosz birodalmára vonatkozó részt cakk-pakk kivették volna. A stábon belüli meccs tétje az volt, hogy az elnök csak a csonkolt vagy az eredeti változatot is lássa-e. Végül Reagan megkapta ez eredeti vázlatot is, és döntött: a gonosz birodalma kifejezés maradt, a szovjetek hazugságaira vonatkozó részt pedig kibővítette. A befagyasztás, azaz a szovjet igény elutasítása mellé odaírta, hogy „sosem adjuk fel az alapelveinket és mércéinket. Sosem fogjuk feladni a szabadságunkat. És sosem dobjuk el Istenbe vetett hitünket”.

A beszéd a közönség kedvenc ügyeivel kezdődött, mint az abortusz, szexuális ügyek, család, iskolai imádkozás, és csak a második fele szólt a nukleáris leszerelésről, amely a gonosz birodalma megfogalmazást is tartalmazta.

A beszéd első, belpolitikai felében a szekularistákat nevezi meg ellenfelekként, amire a hallgatósága elégedetten bólogathatott, azonban ekkor még nem lépett ki a politikai gyakorlat világából. „Nem számít milyen jó szándékúak, az értékrendszerük radikálisan eltér a legtöbb amerikaiétól. És miközben azt hirdetik, hogy megszabadítanak minket a múlt babonáitól, arra törekszenek, hogy kormányzati szabályokkal és rendeletekkel ellenőrizzenek minket. A hangjuk néha hangosabb a mienknél, de még nem ők a többség.”

A civilizációval és Amerikával szembenálló szekularizmus károsan úgy gondolja, hogy „az egész zsidó-keresztény hagyomány rossz”. A hallgatóság füle számára kedves módon azzal folytatta: „A szülők és a család jogainak meg kell előznie a washingtoni bürokraták és társadalommérnökök jogait… Amikor az Alapító Atyák az (állam és egyház közti falról beszélő) Első Kiegészítést elfogadták, akkor az egyházakat akarták megvédeni a kormányzati beavatkozástól. Sosem akartak ellenséges válaszfalat húzni a kormányzat és a vallásos nézetek közé.”

Az Amerika-ellenesekkel szemben Reagan azt mondta: jó amerikainak lenni, az Egyesült Államok jó hely, polgárai jó emberek, intézményeikre és értékeikre, erényeikre büszkék lehetnek. Mindezeket szembeállította a modern szekularizmussal, ami a Nagy Állam igényéhez kapcsolódik.

A belpolitikai gondok oka az istentelenség és a Nagy Államba vetett hit.

Az evangéliumi keresztények számára fontos ügyek említése után a beszéd következő lépése annak tisztázása volt, hogy politika ne legyen szekularizált, a politikai cselekvés egy vallási-morális gondolkodás része kell legyen. A spirituális ébredés és a hagyományos értékek megújulásának említése kétszer is a beszédben több mint a hallgatóság szimpátiájának kiváltását célzó retorikai gesztus. Ugyanis e deszekularizált politikai gondolkodás elfogadtatásával alapozza meg a beszéd az ezt követően említett külpolitika támogatását. A politikát az igazság és gonoszság összefüggéseibe helyezte: „Mint a víz, áradjon inkább az igazság, mint a sebes patak, az igazságosság.” (Ám 5.24)

Ekkor tért rá a gonosz a problémájára: az amerikaiak büszkék lehetnek a teljesítményeikre, „de nem szabad elfeledniük, hogy egy kormányzat sem teszi tökéletessé az embert. Tudjuk, hogy a világi élet azt jelenti, azzal törődünk, amit a filozófusok a gonosz fenomenológiájának neveznek, vagy ahogyan a teológusok mondanák, a bűnnel. A világban van bűn és gonosz.”  Ilyen volt a rasszizmus, antiszemitizmus, a fekete kisebbség elnyomása egykor, és manapság a bigottság.

E honi gonosz után kezdett el a külpolitikáról, a nukleáris befagyasztásról beszélni: lehet-e és szabad-e bízni a szovjetekben? Reagan már az első sajtókonferenciáján, 1981. január 29-én Sam Donaldson kérdésére, hogy beszéljen a szovjet vezetők szándékairól, azt válaszolta, hogy azok „nyíltan és nyilvánosan kijelentették, csak egyetlen morált fogadnak el, azt, ami támogatja az ügyüket, fenntartják maguknak a jogot bármilyen bűn, hazugság vagy csalás elkövetésére.” Egyszóval, megbízhatatlanok. Ez a leírás elég pontosan illeszkedik a paradicsomi hazug és csaló kígyó tulajdonságaihoz: a szovjet vezetők erkölcstelenek és a Gonoszhoz hasonlatosak.

A korabeli beszámolók szerint a teremben megállt a kés a levegőben.

Egyáltalán nem minden egyén, csoport, politikai irányzat, etnikum vagy vallás számára számít bűnösnek, erkölcsi problémának a gyilkosság, a kínzás, a csalás és a hazugság. A kommunisták számára ezek nem jelentenek problémát. Ahogyan egykor Lenin et. utolérhetetlenül megfogalmazta: „mi azt mondjuk: erkölcs az, ami elősegíti a régi kizsákmányoló társadalom elpusztítását és az összes dolgozók egyesülését a proletariátus körül, mely megteremti a kommunisták új társadalmát. A kommunista erkölcs - az az erkölcs, amely ezt a harcot szolgálja, mely egyesíti a dolgozókat minden kizsákmányolás ellen… Amikor erkölcsről beszélnek nekünk, mi azt mondjuk, a kommunista számára az egész erkölcs abban az összeforrott, összetartó fegyelemben és a kizsákmányolók ellen vívott tudatos tömegharcban áll. Mi nem hiszünk az örök erkölcsben és az erkölcsről szóló mindenféle mesével űzött csalást leleplezzük.”

Majd Reagan rátért a leszerelési tárgyalásokra: „A valóság az, hogy az erő révén lehet békét szerezni.” Miközben imádkozunk, tudatosítsuk – mondta Reagan –, hogy a totalitarizmus „a gonosz fókusza a modern világban”.

A kommunizmus istentelenség és a Nagy Államba vetett hit.

És itt visszatért belpolitikai vitapartnereihez, de élesebben fogalmazott róluk, mint a beszéd elején. A nukleáris befagyasztást pártolókat az agresszív és amorális ellenféllel szemben egyszerűeknek és álmodozóknak nevezte.

A C.S. Lewis Csűrcsavar levelei-nek „Második Előszavából” (1960) vett idézet (nem található a magyar kiadásban) kétértelmű: nem világos, hogy a szovjet vagy az amerikai elitre is vonatkozik-e. „A legnagyobb gonoszságot nem mocskos bűnbarlangokban követik el, amiket Dickens szeretett leírni. Nem is koncentrációs- vagy munkatáborokban. Azokban a végeredményt látjuk. Hanem tiszta, szőnyeggel borított, meleg és kellemesen megvilágított hivatali szobákban fehérgalléros, manikűrözött és simára borotvált csendes emberek, akiknek nem kell felemelniük a hangjukat, találják ki és adják parancsba azt.”

Később azonban a beszédből kiderült, hogy Reagan honi kritikusaira is gondolt: „állj ellen a büszkeség kísértésének – annak a kísértésnek, hogy magadat mindenek felett állónak gondold, és mindkét oldalt egyformám hibásnak nevezd, figyelmen kívül hagyd a történelem tényeit és egy gonosz birodalom agresszív törekvéseit, egyszerűen gigantikus félreértésnek nevezd a fegyverkezési versenyt és ezzel kihúzd magad a jó és rossz, és jó és gonosz közti harcból.” Ugyanis a New York Times liberálisok semleges álláspontot tulajdonítottak maguknak, amely mindkét felet (az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót) egyaránt megítéli bírói székéből, és egyaránt hibásnak találja azokat. A büszkeség pedig a keresztény erkölcspszichológia szerint az egyik legnagyobb bűn, a lázadás forrása.

A Szovjetunió gonosznak nevezése azon elterjedt nézet elutasítása volt, miszerint a Szovjetunió csak egy másfajta rendszer, nem rosszabb a nyugati világnál. Például jó benne az óvodai hálózat. És Amerika söprögessen csak a saját háza tájékán.

Azonban Kissingerék politikájával szemben, Reagan szerint itt nem pusztán nagyhatalmi verseny zajlik, hanem metafizikai jelentőségű konfliktus, ami csakis valamely oldal pusztulásával érhet véget. Reagan ugyanúgy biblikus kontextusba helyezte a szovjet-amerikai szembenállást, ahogyan Burke a (francia) forradalmárok elutasítását.

„Noha Amerika katonai ereje fontos, had tegyem hozzá itt, hogy mindig úgy tartottam, a világért most folyó küzdelmet sosem fogják bombákkal vagy rakétákkal, hadseregekkel vagy katonai erővel eldönteni. Az igazi válság, amivel ma szembenézünk spirituális, alapjában az erkölcsi akarat és hit próbaköve.” Ahogyan Whittaker Chambers írta, a kommunizmus vagy a marxizmus-leninizmus meg akarja az embereket fosztani az Istentől, és az istenné válás ígéretével kísérti meg az embert, mint egykor az Édenben tette a Gonosz. A küzdelem nem anyagi, elsősorban spirituális. Azaz, a New York Times liberálisai a gonosz oldalára kerültek a semlegességük és kívülállásuk hangoztatásával. A veszély kívülről és belülről is az istentelenség, és a Nagy Államba vetett hit.

Reagan és beszédének megítélése ügyében a NYT és a szovjetek egyetértettek: Reagan primitív, veszélyes bajkeverő, konfrontatív holdkóros. 1984-ben a választási kampány során Tip O'Neill a Demokrata Konvención Reagant magát nevezte gonosznak. De Reagan győzött. Nem kicsit. Képét elfogadták otthoni ellenfelei, ellenfeleinek másik csoportja pedig csődeljárást indított maga ellen Gorbacsov vezetésével. Az 1992-es Republikánus Konvención büszkén jelenthette be, hogy a Szovjetunió a történelem szemétdombjára került

Reagan 1982-es westminsteri beszédében fogalmazta meg, hogy a nagy államférfiak adománya valamiféle elképzelés a jövőről a múlt megértése alapján. Ehhez hozzátehetjük, hogy a nagy államférfiak adománya minden bizonnyal a helyénvaló, szép cselekvés. Ez a beszéd az volt. De legalább ekkora adománya a nagyoknak, hogy képesek jól megválogatnia tanácsadóikat és szövegíróikat.

 

Molnár Attila Károly az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója.

(Képünkön Reagan a bejegyzésben említett orlandói beszéd elmondása közben)