Amikor Ronald Reagan 1981 januárjában beköltözött a Fehér Házba, az Egyesült Államok globális súlya és szerepe a hidegháború kezdete utáni legnagyobb visszaesést szenvedte el, nem kis mértékben a „realizmus” nevében újrafogalmazott republikánus, illetve a naiv, a Szovjetunióból ellenség helyett ellenfelet, mi több: partnert faragni kívánó demokrata külpolitikusoknak. Előbbi mindenekfelett – a mára többszázezer dolláros haknikonferenciákon felszólaló – Henry Kissinger külügyminiszter életművéből, utóbbi pedig elsősorban a mai napig szintén aktív – és nem kevésbé kártékony – Jimmy Carter diplomáciai víziójából vezethető le. Ami a közös bennük, az a szakirodalomban „enyhülésnek” (détente) nevezett korszak Amerikára nézve közel-tragikus végeredménye: egy expanzív, magabiztos brezsnyevi Szovjetunió és egy identitását vesztett hidegháborús Amerika.

1979 különösen gyötrelmes év volt Washington számára: Iránban a forradalmi, Amerika-ellenes síita Khomeini vette át a hatalmat, és ezzel összefüggésben nemsokára megkezdődött a teheráni túszdráma, aminek kezelhetetlen volta aláásta az Egyesült Államok tekintélyét. A Nicaraguában hatalomra jutó sandinista mozgalom a geopolitikailag felbecsülhetetlen jelentőségű karibi térségben okozott kényes veszteséget Washingtonnak, míg végül az év végén Moszkva megtámadta Afganisztánt, aminek esetleges sikerével a kommunista tömb karnyújtásnyi távolságra közelítette volna meg a stratégiai Perzsa-öblöt.

Ebben a krízishelyzetben lépett színre Ronald Reagan, s vele együtt egy drasztikusan átfogalmazott vízió. Az a vehemensen antikommunista retorika, amivel Reagan megpróbálta az amerikaiakat maga mellé állítani, átideologizált jellegével Truman elnökségének légkörét idézte fel.

Reagan külpolitikája egyértelműen morális indíttatású volt. A „jó” és a „rossz” egyértelmű és éles megkülönböztetése minden korábbi diplomáciai distinkciót felülírt, azaz: mivel a Szovjetunió a „gonosz birodalma” (evil empire), ahogy 1983-ban az elnök egyik beszédében fogalmazott, az Egyesült Államoknak morális kötelezettsége fellépni Moszkva expanzív törekvéseivel szemben. A fellépés pedig akkor lesz célravezető, ha sikerül elérni az erőpozíciót, azaz: a fegyverzetcsökkentés ürügyén történő tárgyalóasztalhoz ülés előfeltétele a masszív fegyverkezés.

Az 1985-ben megfogalmazott Reagan-doktrína központi eleme az antikommunista erők segítése az egész világon annak érdekében, hogy minél több állam szabadulhasson ki Moszkva érdekszférájából. Magyarics Tamás szavaival: ez az elv „egyszerre tükrözte az amerikai külpolitika idealista és realista hagyományait: az Egyesült Államok «támogatni és védeni kívánja a szabadságot és demokráciát… mindegyik földrészen»”. A hidegháborús amerikai külpolitikának ez a megfogalmazása mind a feltartóztatás, mind pedig a „visszaszorítás” tradíciójának elemeit magában foglalta, valamint világos üzenet volt Moszkva számára is: túlterjeszkedtek. Az elnök nem fogadta el a Brezsnyev-doktrína ama megállapítását sem, mely szerint a kommunista expanzió visszafordíthatatlan volna. Az eredmény pedig nem maradt el: mire Reagan végleg kiköltözött a Fehér Házból, a vietnámi csapatok kivonultak Kambodzsából (1990), a kubai katonák elhagyták Angolát (1991), továbbá 1989-ben került sor a Vörös Hadsereg Afganisztánból történő teljes körű kivonására is.

Ronald Reagan újramoralizált külpolitikája nélkül nem, vagy egészen biztosan nem akkor lett volna rendszerváltozás Kelet- és Közép-Európa államaiban. Elnöksége ezért a mai napig meghatározó példakép minden, egykor szovjet elnyomásban élő állam számára, hogy tudniillik a gonosszal szemben nem megalkuvásra, pragmatizmusra vagy taktikázásra, hanem legelőször is tiszta beszédre van szükség, vagyis hogy nevén lehessen nevezni az ellenséget. Ebből az egyszerű tényből kiindulva Ronald Reagan történelmet írt – nekünk pedig hálásnak kell lenni ezért.

A szobor csak az első lépés.

Szabó Márk a Közigazgatási és Igazságügy Minisztérium főosztályvezetője.
(Képünkön Reagan Kalifornia kormányzójaként a kaliforniai Santa Ynez-völgyben, 1968)